Egyre többet hallok a nyitott házasság intézményéről és ami meglepő, hogy a barátaim, ismerőseim körében is felmerül. Én elég konzervatív gondolkodású nőnek tartom magam és elképzelhetetlennek tartom, hogy valaha olyan döntést hozzak, hogy "megcsaljam" a párom.

De az vajon megcsalás, ha mindkét fél önszántából és közös megegyezéssel megy bele a házasságtörésbe?

Személy szerint sértőnek érezném, ha a társam egy ilyen ötlettel állna elő és keresném a hibát a kapcsolatunkban és legfőképp magamban. Meg akarnám oldani és ha nem megy, akkor inkább lezárnám a kapcsolatot, hogy esélyt adjak a páromnak és saját magamnak is a boldogságra.

Ha egy kapcsolatban felmerül a gondolat, hogy másnál keressük a testi kapcsolatot, akkor ott valami nincs rendben. Méghozzá szexuális értelemben.

Női aggyal tudok csak gondolkodni, azt tudom, hogy ha egy nő nem kívánja a férfit, akkor annak érzelmi okai vannak és nem testi. Ha a nő nem kapja meg a férfitől a megfelelő figyelmet, kedvességet és elismerést, akkor nem képes teljes odaadással szeretni a férfit. Ez valami védekező mechanizmus lehet nálunk nőknél, ami akár testi tüneteket is produkálhat. Én is átéltem és nem kellemes dolog. Az, hogy tízen x év után már alábbhagy a szexuális lelkesedés és rutinba megy át az együttlét, az elég gyakori. És őszintén nem is tudom, hogy ezt hogyan lehet kivédeni. Akárhova nézek, mindenhol központi probléma a kapcsolat ellaposodása.

Férfi aggyal nem tudok gondolkodni, de megkérdeztem a barátaimat, hogy hogyan vélekednek erről a kérdésről. Egybehangzó volt a válasz, ha az asszony nem akar velük szexelni, akkor ők nem érzik magukat férfinak. Állításuk szerint ők megtesznek mindent, hogy a párjuk érezze a törődést és a szeretet, de ezt mi nők nem értékeljük.

A párkapcsolat adok-kapok alapon működik és ha az egyik fél több energiát tesz egy kapcsolatba, akkor az fárasztó és szélmalom harcnak tűnik egy idő után.

Azoknál a pároknál, ahol közös megegyezéssel lett a házasság nyitott, most úgy tűnik, hogy teljes az összhang. És úgy beszélgettem velük, hogy nem volt ott a másik felük.

Szóval a nők azt mondták, hogy azért mentek bele, mert nem akarták felrúgni az addigi életüket, az együtt töltött időt, a szép emlékeket, a megszerzett anyagi javakat és legfőképp a gyerekeik lelki világát sem akarták megsérteni. Azt mondták, hogy most érzelmi és testi törődést is kapnak és az addigi életük is megmaradt. Sőt ez jó hatással volt az otthoni szexre is, sokkal nyitottabbak lettek és azt látják, hogy a párjuk sokkal jobban ragaszkodik és kimutatja az érzéseit, mint előtte.

A férfiak pusztán testiségről beszéltek, nekik csak a szex normális mennyiségű és minőségű megkapása volt a lényeg. Egyikük sem beszélt olyanról, hogy érzelmileg többet kapna, ez csak pusztán biológia.

Mennyire fura, hogy ennyire különbözik a férfi és női agy és érzelmi működés. A pasik jól működnek egy párkapcsolatban, ha a szexuális élet rendben van. Egy nő jól működik egy párkapcsolatban, ha az érzelmi élete rendben van.

Jogos a kérdés tehát, hogy elítélendő-e a nyitott házasság. Van-e abban bármi rossz, ha két ember, akik szeretik egymást megállapodnak abban, hogy úgy tartják életben a házasságukat, hogy belép még valaki(k) az életükbe?

Megcsalás-e az, ha mindkét fél beleegyezik és jól érzi magát a helyzetben?

Le lehet élni több évet így? Megjavulhat ettől egy házasság? Hosszútávon nem fog sérülni senki?

Ezekre nincs válasz, az idő eldöntheti...

A boldogság egy megfoghatatlan elképzelés, amit nem tudunk leírni szavakkal.

Egy fájdalmas szakítás után az ágyamon bömböltem és azt mondogattam, hogy én nem ezt akartam én csak boldog akartam lenni. Nem szeretnék semmi mást, csak boldog akarok lenni.

De mi az a boldogság?

Miután kisírtam mindkét szemem és elkezdtem újra magamhoz térni, azon gondolkodtam, hogy valójában mit akarok. Szeretnék boldog lenni és pont.

Nem tudtam meghatározni, hogy mi az a boldogság, de azt akartam. Abban az adott pillanatban azt jelentette volna a boldogság, hogy az a bizonyos valaki odajöjjön, megölelgessen és azt mondja, hogy szeret és ezentúl minden másként lesz.

Aztán teltek a hetek és én még mindig csak azt hajtogattam, hogy csak boldog szeretnék lenni. De akkor már nem úgy gondoltam, hogy az a bizonyos valaki hozza el nekem a boldogságot...

Sok időt töltöttem azzal, hogy figyeltem az embereket és próbáltam kitalálni, hogy boldogok-e. Nézegettem a párokat, családokat a plázában, az étteremben, a parkban, az uszodában, mindenhol. De nem láttam az arcukon a felhőtlen boldogságot. Mindenkin csak a megszokást, az unalmat láttam.

Figyeltem és kérdezgettem a barátaimat is, hogy boldogok-e. Eleinte azt gondolták, hogy nem vagyok komplett, aztán elgondolkodtak és számot vetettek az életükről ők is. Arra jutottunk, hogy senki nem boldog a környezetünkben.

De egyikünk sem tudta megfogalmazni, hogy mi a boldogság.

Van egy gyönyörű kislányom, egészségesek vagyunk mindketten. Van saját lakásom és autóm, van munkám és vannak barátaim. Miért nem vagyok boldog?

Hiányzik az életemből a szerelem. De, ha megtalálom a szerelmet, akkor boldog leszek? Akkor azt fogom érezni, hogy boldog vagyok, vagy akkor is fog hiányozni valami a boldogságomhoz?

Úgy gondolom, hogy igen. Az a baj velünk, emberekkel, hogy elégedetlenek vagyunk és mindig többre vágyunk.

Arra vágyunk, hogy az életünk minden területe rendben legyen:

• egészség
• szerelem
• anyagi biztonság

De bármink is van, sose lesz elég. Mindig többet és jobbat szeretnénk. Megértőbb társat, több fizetést, jobb kocsit, külföldi nyaralást, új tévét, több romantikát.

Közben észre sem vesszünk, ha eljön az, amire akár hónapokig vártunk. És azért nem vesszük észre, mert közben egy újabb vágyat követünk és azután ácsingózunk és mondjuk újra, ha ez megtörténik, akkor boldog leszek.

Az igazi boldogságot akkor fogjuk elérni, ha semmihez nem kötjük, csak a saját érzéseinkhez. Nem akarom az észt osztani, csak kezdek rájönni, hogy ha saját magamat megszeretem, akkor nem kell feltételeket szabnom, hogy mikor leszek boldog.

Most már nem gondolom azt, hogy egy férfi kell az életembe és akkor leszek igazából boldog. Persze nagyon szeretném, ha rám találna a szerelem, de nem tehetem ettől függővé a saját boldogságomat.

Azt gondolom, ha boldog vagyok, akkor másnak is tudok boldogságot hozni az életébe és ennek nem lesz köze ahhoz, hogy mennyi pénzem van, milyen kocsiba ülök be reggel, amikor elmegyek a munkahelyemre.

Csak is az fog számítani, hogy jól érzem magam a bőrömben. Most ezen dolgozom, azon, hogy boldog legyek, hogy egyedül is jól érezzem magam. :)

Ui.:

És, amióta ezt át tudtam programozni az agyamban és tudatosabban élek, azóta egy re több boldog párt és családot látok. Van remény, már majdnem boldog vagyok. :)